Utas és holdvilág

Sokáig vártam, míg elolvastam Szerb Antal Utas és holdvilág című könyvét. Korábban Szerb Antaltól a Pendragon-legendát olvastam és tetszett is, de ettől függetlenül kicsit nehezen szántam rá magam, hogy valami mást is olvassak tőle. Nem tudom, mitől tartottam, egyszerűen csak nem szerepelt a prioritások között. Aztán most télen egy könyvesboltban bóklászva elém került és automatikusan megfogtam, megvettem.

Nem voltak elvárásaim, de az biztos, hogy nem számítottam ennyire olvasmányos, szórakoztató és közben mégis elgondolkodtató regényre. Ez az a fajta könyv, amiről már olvasás közben tudja az ember, hogy újra el kell majd olvasnia, mert elsőre egész biztosan csak a felszínt érinti, idő és újabb olvasások kellenek ahhoz, hogy a regény mélyebb rétegeibe eljussunk, vagy talán pontosabb megfogalmazás az, hogy a regény mélyebbre jusson bennünk.

El fogom én is olvasni újra, már csak azért is, mert minden pozitív benyomás ellenére úgy érzem, hogy engem nem a megfelelő pillanatban talált meg. A regény főhőse életének egy útkereső szakaszában van, olyan ponton, ahol úgy látja, még egy utolsó esélye van arra, hogy a megfelelő mederbe (vissza)terelje életét, és ezt elég kétségbeesett módon, teljesen átgondolatlanul meg is teszi. Ezzel szemben a saját életemben én ezen a ponton túl vagyok, vagy inkább most épp nem itt tartok, ezért nehezen tudtam azonosulni Mihályunkkal, de azért persze drukkoltam neki. Ráadásul ő még azon is tépelődött, hogy éljen-e, vagy inkább a halált válassza, ami egyébként érdekes módon mindkét esetben valamiféle passzív viselkedést jelentett nála. Az én életemben viszont sajnos több haláleset is volt az elmúlt időszakban, ami az élet akarását váltotta ki belőlem, így számomra nemhogy csak egy válasz létezik erre a kérdésre, a kérdés sem merül fel.

Mindez azonban nem tette kevésbé érdekessé a regényt, de valamikor máskor valószínűleg jobban megtalálnám magam benne. Ettől függetlenül most is voltak rétegei, amik megszólítottak, önmagam keresése egy folyamatos feladat, a kérdés, hogy tényleg önmagam vagyok-e, vagy csak egy konvenciókhoz igazodó maszkot viselek, ismerősen nehéz kérdés. Ugyanúgy, ahogy a gyerekkori emlékek egy szabadabb (őszintébb? magabiztosabb? egyértelműbb?) létről bennem is élnek, még ha nem is törnek elő olyan erővel, mint a főhős életében.

Ez az a könyv, amiből idézetek sorát lehet kigyűjteni, az olvasmányos, könnyed stílus gyakran csak másodjára, harmadjára észrevehető mély gondolatokat tartalmaz. Vannak azok a könyvek, és az Utas és holdvilág is pont ilyen, amiket szinte habzsolva olvasunk végig, miközben odabent kiabál valaki, hogy lassíts, állj meg, olvasd csak el újra ezt a sort... de ezt elsőre nehéz megtenni, nálam legalábbis ez a következő alkalomra marad.

A könyv egyébként több formátumban is ingyenesen elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

Hajsza a gyémánt után

Szeretek néha nosztalgiázni és gyerekkori/kamaszkori kedvenceimet felnőttként újraolvasni. Így került sok év után újra kezembe Jules Verne Dél csillaga című regénye. Igazából csak arra emlékeztem, hogy nagyon tetszett, a cselekményből nem sok minden maradt meg, ezért nem is igazán tudtam, mire számítsak.

A felnőtt fejjel újra elolvasott könyveknél fennáll a veszély, hogy azok a hibák, amik felett egy gyerek még elsiklik, a felnőtt számára már túl nagyok ahhoz, hogy ne csökkentsék az olvasás élményét. Egy kicsit így volt ez a Dél csillagával is. Bár most is lekötött a történet és elszórakoztatott, azért elvarázsolni már nem tudott. Bár nehéz megítélni, hogy a régi emlékek miatt vagy egyszerűen csak mert ma már jobban átlátom, túl sok meglepetéssel nem tudott szolgálni. A szereplőktől meg kicsit több dimenziót várok, itt pedig mindenki vagy jó volt, vagy rossz. Ez egy fiatal olvasó számára azt hiszem, még jó dolog, mert nem könnyű eligazodni az emberi motivációk között és sokkal könnyebb lekövetni, ha ezek nagyon egyértelműek és nem keveredik egy személyen belül jó és rossz, de hát ez a valóságban talán sosincs így.

Emiatt inkább a fiatalabb korosztálynak ajánlanám a könyvet, de persze az se riadjon vissza, aki már idősebb, hiszen ha csak egy kis időre is sikerül kikapcsolódni a mindennapokból egy kellemes kalandregénnyel, az egy felnőttnek is igen sokat ér. És kaland, sőt, fantasztikum van itt bőven, ami hogy is lehetne másképp, ha egy öklömnyi gyémánt váratlanul eltűnik és Jules Verne a szerző.